Februárban
arra keltem, hogy elaludtam a hátam. Lehet egyáltalán ilyen? Meg is
nyugodtam, mert bár másnap még rossz volt, de egyre jobb lett egy hét
alatt. Elérkezett a hetedik nap, és határozottan emlékszem, hogy gyógyultként indult a nap.
Aztán
másnap bal oldalt éreztem valamit, megfogtam a derekam és tudtam, na
ebből baj lesz! A mozgás majdnem teljes elvesztése, se járni, se
hajolni, se dőlni, se emelni nem tudtam.
Ez
közel hat hónapja történt, és túl vagyok több diagnózison, ne aggódjon,
tíz nap és meggyógyul - mondaton, magának ez nem is fáj - instrukción,
és persze a kötelező injekción, fizikoterápián, gyógytornán. Ekkor még
nem írnak fel fájdalomcsillapítót, így már negyvenezer forintot áldozok
erre havonta, de ki számolja…? El kell mondjam, tényleg jobb lett egy
hangyányit, úgy négy hónap alatt.
Életem
következő stresszétől pedig újra belobbant, és újra két hét felfutás
alatt eljutunk az orvosig. Már sérvről mutogat képet, de kimondani nem
mondja, de van újabb tanács. Nem kell bejönnie, csak szóljon, és írjuk a fájdalomcsillapítót,amit élete végéig kell szedni.
Na,
még mit nem! Magán kórház MRI kideríti, hogy nem sérv, és talán végig
lumbágó volt, amit eddig valahogy nem vettek észre. Tehát van megoldás,
csak meg kell találni.
Simon Évával hosszú idő után, egy társaságban találkozok, előtte többen, jó szívvel ajánlják. A
társaságban a vacsora végén adódik az alkalom, hogy pár mondatban a
tanácsát kérjem a hátammal kapcsolatban. Nem beszélünk sokat, de jól
kérdez, lényegre törő, felkészült, még vacsora után is toppon van.
Látszik, hogy szereti, hiszi, amit csinál. Ekkor már tudom, hogy
felkeresem. Persze ez nagyon gyorsan beköszönt a fájdalmak ismételt
beálltával, és már tudtam, hogy jó kezekben leszek.